Az iTunes egyik látványos képessége a legelső verziótól fogva a vizualizáció volt. A Mac OS 9-re bemutatott 2002-es verzió vizuális csodája annyira újszerű volt, hogy amikor megjelent, rendszeresen ültünk le a tizenöt hüvelykes iMac G3 kijelzője elé, hogy az ATI Rage 128 Pro videókártya által megjelenített színes hullámforma látvány áradatát élvezzük. A sablonos vizuális megjelenés természetesen mindig eltérő, hiszen a zene határozza meg a képét.

Az Apple az évek alatt nem csak továbbfejlesztette az iTunes-ba integrált vizualizációt, de új elemekkel is bővítette, sőt, külső fejlesztők számára is megnyitotta, így akár letölthetünk újabb műveket, amelyek újszerű megjelenéssel kápráztatnak el.



Az iTunes vizualizáció működésének alapja a hang: a zenénk hullámformáját nem függőleges sávokként jelzi ki a program, hanem előre megírt, tipikusan OpenGL alapú vizuális effektusokat jelenít meg. Az iTunes Visualizer új képi és formavilága mellett a View menüből elérhető az iTunes Classic Visualizer nevű megjelenés, amely a régi, az iTunes első verziójából is ismert megjelenés. (Ezen kívül található három specifikus formavilágú változat: Stix, Lathe, Jelly.)

Az iTunes vizualizációt a Command + T billentyűparanccsal tudjuk elindítani, leállítani pedig ugyanezzel, vagy az Escape billentyű lenyomásával. A Command + Control + F billentyűparanccsal (View > Enter Full Screen) lehetőségünk van teljes képernyőre állítani a megjelenést, amely révén az macOS rendszer újabb verzióinak megfelelően egy önálló virtuális képernyőt foglal el a vizualizáció.

Az iTunes vizualizáció a videókártyát használja, de emellett erős processzor terhelésnek is kiteszi a gépet, főleg az új változata. Meglepő azonban, hogy a klasszikus vizualizáció is néhány perc alatt felpörgeti a mai ultramodern gépek ventilátorát, miközben a cikk elején említett iMac G3 modellben nem is volt ventilátor. (Jogos persze a felvetés, hogy mennyire tudjuk élvezni a zenénket, ha közben ventilátor fújtat a gépben.)

A vizualizáció közben lehetőségünk van néhány paramétert módosítani. Alapvető parancs az I betű lenyomása, amely megjeleníti az előadó és album információt, illetve az album borítót, ha van.

A Q betű lassítja a vizualizáció menetét, így ha meg akarunk nézni részletesebben egy-egy effektust, akkor ezzel lehetőségünk van áttekinteni a részleteit.

Az M változtatja az aktuális formavilágot, vele tudunk váltogatni a különböző megjelenések között.

Az N betű lenyomása ki- és bekapcsolja az effekteket követő ködöt, amelyet az iTunes fejlesztői nebulának neveznek. A köd még inkább terheli a processzort és videókártyát, tehát az említett ventilátorhang még jelentősebbé válik.

Az E betű ennek a füstnek és az egész effektusnak a fényerejét változtatja.

Az F betű vált a helyben álló, villódzó kerek effektusok és a térben elnyúlva mozgó nyalábok között.

Az L billentyű befagyasztja az objektumok forgását, vagyis szűkíti a térbeli mozgás megjelenését, egy helyben mozognak előttünk a vizuális effektusok.

Az iTunes vizualizáció látványos, újszerű élményt kölcsönöz a zenehallgatáshoz, és érdekes irányzattal fokozza a zeneélményt.

Az iTunes klasszikus vizualizációja:


Az iTunes újabb fajta vizualizációja:


© MacMag.hu Cikk: Birincsik József 2013. 09. 02.